• Veress Anita

Szülésélmény interjú #6 -„Gratulálunk, harcosuk született!“

Ezt a szülésélmény interjút megkönnyeztem. Nem kicsit. Nagyon. És nemcsak azért, mert a szereplőjét közelebbről ismerem, mint az előző interjú kismamáit, hanem mert hihetetlen mennyire kiszámíthatatlan néha az élet, s kap valaki(k) oly nehéz feladatot. Amivel bizony, ha akarjuk, ha nem meg kell bírkózni.


1. Milyen érzések kavarogtad benned, mikor két csík jelent meg azon a bizonyos teszten? Mi volt az első gondolatod- tudván az előzményeket- és kivel osztottad meg elsőként a nagy hírt?


Visszatekintve úgy érzem, nálunk már a megismerkedésünk legelején egyértelmű volt,

hogy szeretnénk közös kisbabát, így tudatosan készültünk a babavárásra. Két sikertelen

terhesség után lettem várandós a kisfiunkkal, ezért már nagyon óvatosan, babonásan álltunk a dologhoz. Örültem és féltem is. A filmbe illő romantikus bejelentés így elmaradt. Minden egyes terhességi tesztnél viszont egyformán izgultam.


2. Hogy alakult tovább a várandóságod? Voltak aggodalmaid ezzel a terhességeddel

kapcsolatban?


Nagyon aggódtam, hogy minden rendben legyen. Az első terhességemnél, amikor a kislányomat vártam 28 évesen, terhességi toxémiám, preeclampsiám volt és már az 5. hónapban nagyon dagadtak a lábaim. Végül folyamatos ellenőrzés mellett a 38. hétben

született meg a kislányom, tervezett császárral. Senki nem tudta megmondani biztosra,

megismétlődik-e újra ez az állapot, de én úgy éreztem, hogy ettől már nem kell tartanunk. Ennél a terhességemnél viszont közelítettem a 40 éves születésnapomhoz. Az internet és az orvosok „jóvoltából“ nagyon is tisztában voltam vele, hogy a magasabb anyai kor magasabb kockázattal jár genetikai rendellenességek terén is, így tudtam, hogy nem fogunk csak az AFP vizsgálat pontatlan eredményére támaszkodni és az amniocentézis eredményére várva hetekig izgalomban élni. Megcsináltattuk a Trisomy genetikai tesztet anyai vérből és amíg ennek eredményére vártunk, elmentünk genetikai ultrahangra is Túrócszentmártonba (Martin), ahol mindent rendben találtak. Karácsonyi ajándékként aztán megkaptam a jóhírt az orvosomtól, hogy a babánk rendben van, nincs kimutatható genetikai rendellenesség. Az ultrahang és a genetikai teszt is kisfiút jósolt nekünk. Végre megnyugodtam, az elkövetkező tesztek, vizsgálatok is rendben voltak. Úgy éreztem, most már csak hátradőlve kivárjuk a 40.hetet és karomba vehetem az illatos kis pufók babánkat. Otthon voltam rizikós terhesként és kezdtem elhinni, hogy megnyugodhatok.


3. Végül mikor született meg a pici és hogyan? Most már tudsz erről beszélni?


A terheskönyvecske szerint a 26. hétben jártam, amikor elkezdett fájni a hasam. Nem volt különösebben erős, vagy elviselhetetlen, inkább folyamatos, tompa alhasi fájdalom. Ami viszont határozottan feltűnt, hogy nem mozog olyan aktívan a baba, mint szokott. Hívtam a nőgyógyászom rendelőjébe, de ő épp a szülészeten volt szolgálatban, a nővérkéjétől meg elég gúnyosan megkaptam, hogy a 26. hétben már érezhetek alhasi fájdalmakat, biztosan csak túlreagálom és túl érzékeny vagyok. Nem esett jól, mert csak fokozta a bizonytalanságot bennem, de minél jobban figyeltem magam, annál biztosabb voltam benne, hogy valami nincs rendben. Minden kismamának azt ajánlanám, hogy hallgasson a szívére, testére, akkor is, ha esetleg utólag az derül ki, tévedett, és nincs szerencsére semmi baj. Korán reggel én már az orvosnál voltam. Nem látta rögtön ő sem, hogy baj van, de szerencsére alaposan kivizsgált és már hallottam is az ítéletet: Irány a kórház! Az ajtóban álltam, amikor a leleteimbe merülve utánnam szólt, hogy várjak. Ne a helyi kórházba menjünk, hanem fussunk haza összepakolni, ne húzzuk az időt és irány Újvár csak a biztonság kedvéért, mert ha ez a baba megszületik, akkor jobb ha abban a kórházban, ahol van esélye, mert van koraszülött osztály. Fel sem fogtam, mi történik. Nem hittem el az utolsó mondatot, hisz még alig volt időm pocakosnak lenni. A doktornő viszont ezzel a döntésével megmentette a kisfiunk életét. Újvár felé az autóban már arra lettem figyelmes, hogy a fájdalom átváltott rendszeres időközönként visszatérő fájásokra. A kórházban aztán felgyorsult minden...Kiderült, akkut gyulladásos fertőzésem van, antibiotikumos infúziót kaptam és elkezdték adagolni a tüdőérlelőt, hogy ha megszületne a baba, legyen esélye. Másnap még infúziókon feküdtem a hasamon folyamatosan a méhösszehúzódás- mérővel. Amíg folyt az infúzió, rendben volt, amint kiürült, jöttek a fájások. Végül este tíz körül a kivizsgálás után elfolyt a magzatvizem. Én akkor, ott azt hittem, vége... A tüdőérlelő injekcióból csak hármat kaptam meg. Hívtam a férjemet. Jött a leendő nagymamákkal együtt. A baba életben volt és az orvosok szerették volna még bent tartani, hogy a negyedik injekciót is be tudják még adni. A családomat így hazaküldték, hogy még nem lesz szülés. Alig 40 perccel azután, hogy elmentek, a koraszülött osztály orvosai úgy döntöttek, hogy mivel a magzatvíz is fertőzött volt, minél hamarabb meg kellene születnie a kicsinek. Ők úgy számolták, a 25. hétben vagyok. Akkor fogtam fel először, hogy most küzdünk. A babánk extrém koraszülött lesz, nincs visszaút. Ott feküdtem egyedül és záporoztak felém a kérdések. Adatok, anamnézis, mi lesz a baba neve...Úgy éreztem, ez egy rossz álom és senki nem segít felébredni. Nagyon magányosnak éreztem magam. Tudom, hogy akkor, ott az orvosok, növérkék életet mentettek épp, de nagyon hiányzott, hogy a férjem nem lehet mellettem, pedig visszafordultak a nagymamajelöltekkel és visszajöttek a kórházba. Épp csak ők kint, a folyosón izgultak. Döntenem kellett, hogy altatásban vagy spinális anesztézisben végezzék a császármetszést, végül úgy döntöttem, inkább ébren maradok. Nem tudom, meddig tartott az egész...Nem láttam a kisbabám, nem tették a mellkasomra, nem volt babaszag, pici, hurkás lábak, apukás szülés...Elvettek tőlünk 15 hetet a pocakosságból. Viszont nem sokára bejött a műtőbe a fiatal doki, akit aztán az elkövetkező hónapokban még nagyon sokat láttunk és azt mondta, a kicsi maga lélegzik. Nem kellett gépre tenniük. Szebb mondatokra nem is számíthattam volna.


4. Egy ilyen koraszülött baba esetében az emberben millió kérdés felmerül. Benned melyek voltak ezek a kérdések? Hogyan alakultak az elkövetkezendő hetek, hónapok?Voltak holtpontok nálad, párodnál? Mi segített át Téged, Titeket ezen az embertpróbáló nehéz időszakon?


Először nem is tudtam megfogalmazni az érzéseimet, kérdéseimet, de nagyon vágytam

rá, hogy valaki mondjon valami megnyugtatót, magyarázza el, hogy most mi van és főleg, hogy MI LESZ? A koraszülött osztályok egyik jellegzetessége viszont nálunk az, hogy senki nem mond semmit arról, hogy mi várható, mi lesz, mire számítsunk. Az adott, aktuális állapotról tájékoztatnak. Senki nem jósol, vagy mond biztosat, senki nem nyilatkozik tapasztalatból, hogy szerinte mi várható. Éjjel volt és csak annyit mondtak nekem, amíg éjjel nem jönnek utánnam, nincs baj. Akkor van gond a kicsivel, ha éjjel jön az orvos hozzám. Hát, én egész éjjel nem aludtam és csak az ajtót bámultam, nehogy orvos jöjjön be rajta. A babánkat így először a mobilomban láttam, fényképen, amit a férjem küldött nekem az inkubátor mellől. Másnap a műtőből ismert fiatal doktor úr aztán hozott egy nyomtatott fotót is nekem a kicsi adataival és a gratulációval: „Gratulálunk, harcosuk született!“ - ekkor sírtam először a szülés után. A velem fekvő két anyukának a szobára épp előtte hozták szoptatni először a kisbabáikat. Nekem akkor az a fotó rengeteget jelentett. Tudtam, hogy van egy nagyon aprócska, pici kisfiam, mégis, amikor először láthattam végre, megdöbbentem. A fénykép alapján nem lehet elképzelni, hogy ezek a babák milyen aprócskák. Az egyetlen érintés, amit megengedtek, a pici feje megfogása volt. Csipogott, sípolt minden gép körülöttünk és ez a hang kísért minket aztán hónapokon keresztül kétszeri Botallo vezeték műtéten a pozsonyi kardiológián, egy nagyon komoly tüdőgyulladáson és az annak következtében kialakult tüdőtályogon át. Volt, hogy csak az a kérdés villogott bennem, hogy túléli-e a kisfiunk, volt, hogy az, egészséges lesz-e, milyen élet vár majd rá? A férjem viszont végig optimistának mutatkozott, végig bízott a jóban. Lassan megtanultuk értelmezni

a hangokat, a monitorokon megjelenő számokat és azt is, mikor melyik cső jelenléte vagy eltünése mit jelent. Mindennapjaink a kórházba való ingázáshoz igazodtak. Három hónapig jöttünk -mentünk naponta. A kórházban volt egy fal telis-tele olyan kisbabák fényképeivel, akik koraszülöttként születtek és akiknek képeit évek elteltével a hálás szülők vitték a kórházba köszönetképpen. Ez a fal lett a férjemnek és nekem a fő kapaszkodónk, ami elhitette velünk, hogy nekünk is sikerülhet. Ma már a mi kisfiunk fényképe is ott van. Nagyon hálás vagyok azoknak a nővérkéknek, orvosoknak, akik a nehéz munkájuk mellett szakítottak időt arra, hogy kedvesen, támogatóan, megértően beszélgessenek velünk olyankor is, amikor épp gyengének vagy tanácstalannak éreztük magunkat - szerencsére ők voltak többségben, alig találkoztunk negatív példával. Ebben a nehéz időszakban olyan emberek is kifejezték együttérzésüket, akikről nem is

gondoltam volna. Sokan érdeklődtek, álltak mellénk. Drukkoltak a kisfiunknak, imádkoztak érte, pozitív energiát küldtek, ki-ki hite, meggyőződése szerint, de a lényeg nekem az volt, hogy éreztem, kialakult körülöttünk egy védő -támogató szeretetburok, amibe kapaszkodhatunk. Nem maradtunk egyedül.


5. Mikor jött el az idő, amikor már úgy érezted: most már rendben leszünk? Vagy

eljöhet -e egyáltalán ilyen idő?


Nagyon sokáig csak az adott nap létezett számomra és nem mertem előre gondolkodni

egy órával sem. Először talán akkor éreztem, hogy jól fog ez alakulni, amikor az otthoni környezetben, sokkal hamarabb abba tudta hagyni a kisfiam egy bizonyos gyógyszer szedését, mint az orvosok gondolták. Gyakran viszont még most is azon kapom magam, hogy minden a „nagy könyvtől eltérő“ dolgot aggodalmasan figyelek a kisfiamon. Teljesen nem tudom, le lehet-e ezt vetkőzni idővel, de az biztos, hogy nem szabad túlzásba esni. Bízni kell ezekben a kisgyerekekben, mert hihetetlen akarat és erő van bennük.


6. Egy koraszülött babáról való gondoskodás eltér egy olyan baba gondoskodásától, aki időre, optimális súllyal, szövődmények nélkül születik. Szerinted megfelelő támogatást, szakmai segítséget kaptál a szakemberektől ahhoz, hogy minél gördülékenyebben szokj, szokjatok bele az új helyzetbe?


Az első nagy különbség a testkontaktus hiánya volt a kórházban töltött időszak alatt.

Ennek hiányában nem tudott nálam elegendő mértékben beindulni a tejtermelés sem. Egy koraszülött babának életmentő lehet az anyatej, ritkábban fordulnak elő az anyatejjel táplált babáknál a bélrendszert érintő súlyos komplikációk. Mai eszemmel lehet, hogy intenzívebben harcolnék a kenguruzásért. Sajnos nálunk még nem lehetnek az anyukák az inkubátorok mellett, nincsenek meg rá a körülmények minden kórházban, hogy intenzíven részt vehessenek a babák gondozásában. A kórházból való hazatérés meg egyszerre örömteli és félelmetes is. Onnantól többnyire a szülőkön van, hogy merre indulnak. Az a tapasztalatom, hogy sajnos még mindig sok szakorvos nem tud mit kezdeni a koraszülöttekkel, gyakran nem tudnak igazi tanácsot adni. Jelen vannak viszont különböző szervezetek, szülői csoportosulások az interneten is, ahol tanácsot, ötleteket lehet találni, ahol az anyukák-apukák bíztatják egymást, segítenek. Amit kiemelnék, az a türelem. Fontos a türelem, hogy a gyerekünk a saját tempójával, szeretve haladhasson, fejlődhessen. Szinte minden extrém koraszülött babának szüksége van különböző rehabilitációkra, gyógytornára. A számunkra megfelelőkre magunknak kellett rátalálnunk, gyakran Magyarországon.


7. Mennyi idő telt el a baba születése óta és milyen ellenőrzéseken vesztek jelenleg részt?


2,5 éves a kisfiunk. Jelenleg az utánfigyelő rendelőbe járunk még (3 éves korig figyelik a

rizikós babákat), kardiológus, neurológus, tüdőorvos, immunológus, szemorvos és a

gyerekorvosunk figyel még minket rendszeresen, de már nem olyan gyakran, mint a legelején, amikor majdnem napi szinten valamilyen orvoshoz kellett mennünk. Ezek már csak rutinvizsgálatok.


8. Egy ennyi idős pici mellett biztosan nem unatkozik az ember. Jutott idő arra is, hogy feldolgozd,-feldolgozzátok az elmúlt egy-két év történéseit? Miből vettél erőt? Hiszen ennek a kisembernek szüksége van rád, és volt rád akkor is.


Nagyon sokat segített a család támogatása. A férjemmel sokat beszélgettünk. A kórházban barátnőre is találtam, sokszor egymásnak öntjük ki a lelkünket még most is, hiszen a sorstársak megértik egymást. Amikor úgy éreztem, szükségem van rá, pszichológushoz is elmentem. Nagyon sokat segített, hogy távúton iskolába is jártam és a mindennapi ingázás mellett így volt olyan tevékenységem is, ami el tudta terelni a gondolataimat.


9. Végezetül engedj meg kérlek még egy kérdést: szerinted mi volt ennek az egésznek a hozadéka? Már, ha beszélhetünk ilyenről egy ilyen helyzetben. Mit tanított meg Neked ez a helyzet, s végül mit üzennel „sosrtársaidnak“ ? Hát az egyből kettő lett…


Nehéz összeszednem erre a kérdésre a választ. Elfogadásra, hálára, türelemre tanított ez az időszak. A kórházban nagyon sok szomorú, elgondolkodtató, megható és szerencsére sok pozitív történetnek lehettem tanúja. Érzékenyebb lettem mások gondjai iránt és bármikor képes vagyok magam elsírni egy kisbaba láttán :-).

Sorstársaimnak legszívesebben egy nagy támogató ölelést küldenék. Azt üzenem nekik, nem vagytok egyedül! Merjetek sírni, ha épp nehéz, örülni az apró sikereknek, merjetek kérdezni, kérni a kórházban! Kérjetek segítséget, beszélgessetek egymással anyukák, apukák! Azoknak, akik elolvassák ezt az interjút és nem érintettek közvetlenül, de van családtagjuk vagy barátjuk, aki érintett, azt üzenem, hogy ne féljenek megkérdezni őket, hogy hogy vannak, vagy csak jelezni, hogy szükség esetén számíthatnak rátok.


Kedves Judit, megtiszteltél, hogy beszéltél nekem, s az Olvasókak erről a nagyon is érzékény életszakaszotokról. Kívánom, hogy a kis harcos továbbra is harcos maradjon és Ti szülők pedig táplálkozzatok abból a nagy erőből, ami -mint olvasói tanúi lehettünk- bennetek van.


Legújabb cikkek
1/21
Arhívum
Kövess
  • Facebook Basic Square